A legeslegjobbat helyett bőven megfelel az elég jót

Amikor elérhetetlen célokat tűzünk magunk elé, elrugaszkodott vágyakat kergetünk, és irreális elképzelésbe kapaszkodunk, tudati és érzelmi szinten is messze kerülünk a valóságtól. Kizárjuk a változás és a fejlődés lehetőségét. Vágyunk valamire, amit nem érhetünk el, a "vágyotttal" vagyunk elfoglalva, nem a valósággal és a jelennel.

Első feladat, hogy magunkra találjunk, "visszatérjünk a bőrünkbe", és lehetőleg ott is maradjunk, még ha nehéz is ez a mutatvány. Ritkán jön elénk a várva várt eredmény befektetett munka nélkül. Sokszor apró lépéseken át vezet az út, és hangyaszorgalommal tudunkcsak célunk felé haladni. Nem spórolható meg a türelem, a kitartás, annak fókuszban tartása, hogy mi szükséges ahhoz, hogy elérjek oda, ahova szeretnék.

Az életben való helytálláshoz arányérzék kell! A "lehető legjobbat, a lehető leggyorsabban" reménytelen vállalkozás mind a gondolatok terén, mind a tettek mezején.

A fontos és igaz kérdés az, hogy mit tehetek, hogy jobb legyen a helyzet vagy jobb pozícióba kerüljek? Másként fogalmazva: mit tehetek magamért, mit tehetek érted, mit tehetek a kapcsolatért, hogy megoldás kerekedjen, és a szeretet növekedjen?

A "legjobbat akarom elérni és a "legjobban akarom csinálni" eleve lehetetlen, ráadásul a halogatás melegágya, pont a lehetetlensége miatt. Mégis, úgy gondolkodunk "nem baj, holnapra összeszedem magam és másként lesz, vagy ha nem, a jövő hét elején biztosan…" , "megváltozik valami körülöttem, és akkor..".

Fontos tehát, hogy tudatosan tervezzük az életünket, reális célokat tűzzünk magunk elé, és cselekedjünk. Mindezt tegyük akkor is, amikor nehéz és fájdalommal jár.

Az egyéni pszichológiai konzultáció, a life coaching, a pár-, vagy családterápia, és a családállítás segít ezekben a nehéz helyzetekben, hogy reálisan érzékeljük a problémát és az erőforrásainkat, elérhető eredményekkel tervezzünk, bedobjuk magunkat és megvalósítsuk őket.

Miért bénít le a tökéletesség igénye?

Mert lehetetlen célt tűz ki, és a lehetetlen cél nem motivál, hanem megbénít. Ha az elvárás az, hogy „a legjobbat, a lehető leggyorsabban”, akkor minden elkezdett dolog eleve kudarcra van ítélve — és a tudatunk ezt előre tudja.

Ezért a perfekcionizmus és a halogatás szinte mindig együtt jár. Nem ellentétek: ugyanannak a jelenségnek a két oldala. Aki nem tud rosszul csinálni valamit, az inkább el sem kezdi.

A gyakorlatban ez így hangzik: „majd ha lesz rá elég időm, rendesen nekiülök”. És soha nincs elég idő, mert a „rendesen” definíciója folyamatosan feljebb csúszik.

Mit jelent az „elég jó”?

A fogalom Donald Winnicott gyermekpszichoanalitikustól származik, aki az „elég jó anya” kifejezést vezette be. A lényege az volt, hogy a gyereknek nem tökéletes szülőre van szüksége — sőt, a tökéletes szülő ártana neki, mert nem hagyna teret a csalódás megélésére és a saját megküzdés kialakulására.

Ugyanez igaz a párkapcsolatra és a saját teljesítményünkre is. Az elég jó kapcsolat nem konfliktusmentes; az elég jó munka nem hibátlan. Az elég jó azt jelenti: működik, elbírja a hibát, és van benne helyreállítás.

Ez nem igénytelenség. Épp fordítva: az elég jó reális mérce, amit el is lehet érni — és amit el lehet érni, azzal lehet fejlődni.

Hogyan lehet reális célokat kitűzni?

Három kérdés, amit a tanácsadásban gyakran használok.

Első: mi az a legkisebb lépés, amit már holnap meg tudnék tenni? Nem az, ami a legfontosabb — az, ami a legkisebb. A lendület fontosabb, mint a nagyság.

Második: honnan fogom tudni, hogy sikerült? Ha erre nem tudsz konkrét választ adni, akkor a cél túl elvont, és sosem fogod érezni, hogy haladsz.

Harmadik: mi fér bele az életembe úgy, ahogy most van? Nem úgy, ahogy szeretném, hogy legyen — ahogy most van. A tervek nagy része azon bukik el, hogy egy nem létező, ideális hétre készülünk.

Mit tehetek magamért, érted, a kapcsolatért?

Ez a három kérdés együtt a legjobb iránytű, amit ismerek. Azért működik, mert nem az eredményt kérdezi, hanem a cselekvést — az pedig mindig rajtunk múlik.

„Mit tehetek magamért?” — ez a felelősség kérdése. Nem a másik változtatását célozza, hanem a sajátomat.

„Mit tehetek érted?” — ez a kapcsolódás kérdése. Meglepően ritkán tesszük fel, pedig a párterápiában látott legnagyobb fordulatok szinte mindig ezzel kezdődnek.

„Mit tehetek a kapcsolatért?” — ez az, ami túlmutat mindkettőnkön. Van, hogy egyikünknek sincs kedve, és mégis megtesszük, mert a kapcsolat fontos. Ez az elköteleződés hétköznapi arca.

Miért éppen a halogatásnál akadunk el?

Mert a halogatás rövid távon jutalmaz. Amikor elhalasztunk egy nehéz beszélgetést, azonnali megkönnyebbülést érzünk — és az agyunk ezt megjegyzi.

A költség viszont később jelentkezik, és nem is mindig kapcsoljuk össze az okkal. A tizedik elhalasztott beszélgetés után nem az jut eszünkbe, hogy „halogattam”, hanem az, hogy „elhidegültünk”.

A terápiás vagy coaching-folyamat egyik legkonkrétabb haszna épp ez: van egy külső időpont, ami nem halasztható tetszés szerint. Sokaknak ez az első olyan keret az életükben, ami kívülről tartja a ritmust — és pont ettől indul be a változás.