Amikor a nagyszülők másképp nevelik a gyereket, mint ti
Nagyinál szabad, otthon nem. A gyerek két szabályrendszer között áll, ti pedig kezdtek összeveszni rajta. Hol érdemes engedni, hol nem, és ki szóljon a nagyszülőnek.
Hazahozod a gyereket a nagyszülőktől, és este nem lehet lefektetni. Volt fagylalt vacsora előtt, ment a tablet, és arra a kérdésre, hogy megmosta-e a fogát, azt kapod: „nagyinál nem kell”.
1 hét múlva ugyanez. Aztán egyszer csak nem a nagyszülővel kezdtek vitázni, hanem egymással.
Egy megjegyzés: párterapeuta, családterapeuta és szupervízor-coach vagyok, nem pszichológus.
Miért bánt ez ennyire, ha „csak” egy fagylalt?
Mert nem a fagylaltról szól. Pontosabban: nem azért szól róla, amiért hiszed.
Amikor azt mondod, „nálunk ez a szabály”, és a nagyszülő mosolyogva felülírja, akkor abban az a mondat van benne, hogy a te szülői döntésed nem elég súlyos. Lehet, hogy ő ezt egyáltalán nem így gondolta, sőt, a legtöbb nagyszülő megbántódna, ha ezt hallaná vissza, de a szülő fülében akkor is így érkezik meg.
Pont ezért tud egy keksz miatt napokig rossz hangulat lenni. Itt nem az édesség a sérelem. Az a sérelem, hogy nem téged tekintenek a gyerek dolgaiban illetékesnek.
És ha egyszer ezt kimondjátok egymás között, az már fél megoldás: onnantól nem az a kérdés, hogy mennyi cukor mehet, hanem hogy kinek a szava dönt a saját gyerekedről.
Én ezt szoktam legelőször megkérdezni egy ilyen beszélgetésen, és a válasz sokszor még a páron belül sem ugyanaz.
Ki szóljon a nagyszülőnek?
Akinek a szülője. Kivétel nélkül.
Ez a leggyakoribb pont, ahol el szokott bukni: a menyre vagy a vőre marad a kellemetlen mondat, mert „te vagy az, akit zavar”. Ebből 2 baj lesz. Illetve három, de a harmadik csak hónapokkal később jön ki. Az egyik, hogy a nagyszülő nem kérést hall, hanem támadást egy idegentől. A másik, hogy a saját gyereke kimarad, és ezzel azt üzeni, hogy ő egyetért veled, csak nem meri kimondani.
A sorrend tehát: előbb ti ketten megállapodtok, aztán a saját szülőjével mindenki maga beszél. Szóval nem együtt, nem a gyerek előtt, és nem az egész listát egyszerre.
A hármas leülés elsőre a tisztességes megoldásnak tűnik, a gyakorlatban mégis ritkán működik. Hárman szinte soha nem ugyanarról a mondatról beszélnek, és a végén mindenki azt viszi haza, hogy ketten összebeszéltek ellene.
Ha a párod ettől elhúzódik, az külön téma, és fontosabb, mint a lefekvés ideje. Arról, amikor a felnőtt gyerek nem tud a saját szülőjével szembemenni, külön írásban is szó van.
Mit tanul ebből a gyerek?
Azt, hogy a szabály személyhez szól, és ez önmagában nem baj.
A gyerekek ezt sokkal könnyebben kezelik, mint a szülők hiszik. Az iskolában más a rend, mint otthon, az edzésen megint más, és ezt senki nem éli meg összeomlásként. „Nagyinál más a szokás” egy teljesen kezelhető mondat egy 4 évesnek is.
Egy dolgot viszont rosszul tanul meg: ha azt látja, hogy a két fél egymás ellen beszél. Ha tőled azt hallja, hogy nagyi rosszat tesz, nagyitól pedig azt, hogy anya túl szigorú, akkor nem szabályt tanul, hanem azt, hogy ki mellé kell állni. Innen jön a közvetítő gyerek: az, aki elkezd taktikázni, mert megtanulta, hogy a felnőttek nézeteltérésében neki is szerepe van, és hogy ebből néha haszna is lehet.
Ezt a szerepet senki nem kéri. Nagyon megterhelő, és évekig elkísér valakit.
Hol van az a határ, amit nem engedünk?
Érdemes 3 körben gondolkodni, nem 2-ben.
A legtöbb pár úgy áll hozzá, hogy valami „szabad vagy nem szabad”. Ettől lesz minden apróság alapkérdés. Ha viszont van egy középső kör is, akkor a vita nagy része eltűnik, és marad az a néhány dolog, ami tényleg számít.
Az alsó kör a nagyszülőség lényege: hogy ott egy kicsit más, lazább, édesebb. Ezt elvenni tőle kár, és nem is fog sikerülni.
A középső körbe az kerül, ami nálatok nem szokás, a gyerek mégis elbírja: a második palacsinta, a félórával későbbi lefekvés, a mesefilm, amiről otthon nem lenne szó. Erről lehet kérni, és el lehet fogadni, ha nem teljesül. Ilyesmibe nem érdemes energiát ölni.
A felső körben viszont nincs alku, és ezt nem kérésként kell elmondani. A testi fenyítés, a megszégyenítés és az, hogy valamit titkolnak előletek, nem szokás kérdése. Itt nem azt mondod, hogy „inkább ne”, hanem azt, hogy „ez nem fog előfordulni”.
Mi van, ha a nagyszülő vigyáz a gyerekre mindennap?
Akkor más a helyzet, és ezt ki kell mondani.
Aki heti 4 napot gondoz egy gyereket, az nem vendég. Lesznek saját megoldásai, és nem fog minden mozzanatban hozzátok fordulni. Ez nem tiszteletlenség, csak a napi gyakorlat. Aki napi 8 órát van egy gyerekkel, az dönt is.
Ilyenkor a legjobb, ha a felső kört rögzítitek, és a többit tényleg elengeditek. Aki egyszerre kéri a napi segítséget és a saját szabályrendszere pontos követését, az két olyan dolgot kér, ami együtt nem adható, és ebből hónapokon át tartó feszültség lesz, mindhárom felnőttnél. Ezt elsőre nehéz kimondani, mert úgy hangzik, mintha a szülőt fosztanánk meg a jogaitól. Pedig nem arról van szó: aki mindennap ott van, annak kell egy mozgástér, különben nem tudja ellátni.
Ha nálatok az is kérdés, hogy a nagyszülő meddig szólhat bele a hétköznapjaitokba, az külön ügy; arról ebben az írásban írtam részletesen.
Miért kerül elő ilyenkor a saját gyerekkorunk?
Mert ugyanaz az ember neveli a gyerekedet, aki téged nevelt.
Sok szülőnél itt lesz hirtelen heves a reakció. Ilyenkor nem a keksz a sok: ugyanazt a mondatot hallja, amit kiskorában, csak most a saját gyerekének szól. Vagy épp az ellenkezőjét: azt látja, hogy a gyerekének megadja azt a türelmet, amit tőle megtagadott.
Ez nem gyengeség, és nem is bosszú. Hát nem is tudatos. Igazából a régi szál mozdul meg, miközben a jelenről beszélgetnétek.
Ha ez a felismerés megvan, a vita hangneme szinte azonnal megváltozik. Előfordul, hogy innentől a nagyszülő is könnyebben enged, pedig vele közben senki nem beszélt. Ahol a minta generációkon át ismétlődik, ott a családállítás gyakran többet megmutat egy alkalom alatt, mint hónapok beszélgetése, mert nem érvelni kell benne. Látni kell.
Mit tegyetek, ha a gyerek előtt kritizál titeket?
Ezt a helyszínen állítjátok meg, de nem vitával.
Ha elhangzik, hogy „anyád túl szigorú” vagy „nálunk ez nem így volt”, a gyerek azonnal figyel. Ilyenkor nincs idő érvelni, és nem is érdemes: egy vita a gyerek előtt pontosan azt erősíti, amit el akartok kerülni.
Ami működik, az egy rövid, határozott mondat, ami nem támad: „Erről majd beszélünk.” Ennyi. Ennél több ugyan nem hangzik el, a gyerek viszont azt látja, hogy a dolognak van intézője, és nem neki kell választani.
A tartalmát utána, négyszemközt kell elmondani, és ott már ki lehet mondani azt is, hogy a gyerek előtt ez nem ismétlődhet meg. Ez nem a nevelési elvekről szól. Arról szól, hogy a gyerek ne kapjon szerepet a felnőttek nézeteltérésében.
Mikor nem a nevelésről szól ez?
Amikor a gyerek nélkül is ugyanez a vita megy.
Van, amikor a nagyszülő csak az a terep, ahol egy régóta meglévő nézeteltérés végre kimondható. Ha ugyanaz a mondat visszatér a pénznél, a hétvégi programnál és a lakásnál is („te mindig engedsz”, „te mindig szigorú vagy”), akkor nem a nevelési elvekben van az eltérés. Persze ezt elsőre senki nem hiszi el, mert a fagylalt kézzelfoghatóbb, mint az a kérdés, hogy ki szokott engedni a másiknak 10 éve.
Ez amúgy jó hír, mert ezen lehet dolgozni. Csak nem a nagyszülővel kell kezdeni. Szerintem itt dől el a java.
Mikor érdemes segítséget kérni?
Amikor már nem a nagyszülővel vitáztok, hanem egymással, és ugyanazt a kört futjátok.
Ha hetek óta ott tartotok, hogy az egyikőtök védi a szülőjét, a másik úgy érzi, magára hagyták, és a gyerek közben hallgatja, akkor egy külső keret sokat gyorsít. Egy ilyen keret nem azért segít, mert valaki igazságot tesz; azért, mert háromszögben nehéz tisztán látni, ha te magad is az egyik csúcs vagy.
A párterápia oldalán olvashatsz a folyamatról, a családállításról pedig ott, ahol a több generáción átívelő minták a téma. Jelentkezni a kapcsolat oldalon lehet, és az első telefonos beszélgetés díjmentes. Abban azt is meg tudjuk nézni, melyik forma illik most jobban hozzátok. Azt viszont nem tudom előre megmondani, hogy ez nálatok 2-3 beszélgetés lesz-e, vagy hosszabb munka; hát ezt csak az első pár találkozás mutatja meg.
Terápia garanciával
Ha nem én vagyok a megfelelő, nem kell kifizetnetek
A közös munka előtt lehetőség van díjmentes, telefonos konzultációra, ahol minden kérdéseteket nyugodtan átbeszélhetjük.
Nagyon fontos, hogy a terápiás folyamatban jól tudjunk egymásra hangolódni. Ha az első találkozás után úgy érzitek, hogy nem én vagyok a megfelelő számotokra, ezt bátran jelezzétek. Ilyenkor az alkalom díját nem kell kifizetnetek, illetve ha már megtörtént a fizetés, visszautalom.
Több mint 20 év szakmai tapasztalattal kísérek párokat, családokat és egyéni klienseket Budapesten, Zalaegerszegen vagy online. Ha a fentiek ismerősek, keress bizalommal — az első telefonos konzultáció díjmentes.
